Liebe Leserinnen, liebe Leser,

Lyrics translattion flag

der dritte Teil meiner Übersetzungserie ist nun hier! Dieses Lied befindet sich im zweitbesten Album von Moonsorrow (das beste ist Verisäkeet), Tulimyrsky EP. Das Lied ist tatsächlich einhalb Stunden lang, deswegen ist die Länge des Liedtextes gleichermaßen eindrucksvoll. Im Liedtext geht es um Rache, Furcht und Verrat, die natürlich gute Themen für ein nordisches Metallied sind. Kurzerhand viel Spaß beim Lesen des Textes.

Tulimyrsky (Moonsorrow, Tulimyrsky EP)

[1]
„Muistan, kuinka katsoin sinä
yönä ulos ikkunasta.
Meri oli tyyni, ja taivaan tähtiä
peitti ohut, harsomainen sumu.
Ranta oli hiljaisempi kuin koskaan,
mutta minä en saanut unta.
Katselin lintujen värisevän oksillaan;
ihmettelin miksi ne ovat niin levottomia,
aivan kuin olisivat odottaneet jotain.
Myöhemmin ymmärsin, että kuolema oli
kuiskannut niille, aivan kuten se olisi
kuiskannut meillekin
jos olisimme osanneet sen kieltä.”

[2]
“Aamun vielä viipyessä he saapuivat.
Kuusi pitkää ja kapeaa,
kauniisti koristeltua laivaa piirtyi
sumuun alle virstan päässä siitä ikkunasta,
josta minä niitä katselin.
Seurasin, kuinka aseistetut miehet yksi
toisensa jälkeen kahlasivat rantaan
ja sytyttivät tulen soihtuihinsa;
ja he olivat ensin vaiti,
yhtä hiljaa kuin rantakin.
Sammutin kynttilän ikkunaltani
toivoen että miehet eivät olleet
huomanneet minua, ja pakenin.”

Aseet esiin! Soihdut esiin!
Nyt menkää ja tuhotkaa! Kaikki polttakaa!
Sääliä ei ansaita, jokainen asukas surmatkaa!
Jätitte kotinne kostaaksenne,
se tehkää ja täyttäkää kohtalonne!
Tahdoitte verta, nyt siihen itsenne tahrikaa!

Meri peilaa korkeita liekkejä,
ohikäärmeet lepäävät ylpeinä kaiken keskellä.
Katselevat hävitystä, seuraavat
tappajan kirvestä ja miekkaa.
Joku pakenee, repii nuolen selästään.
Niin moni verivanaan hukkuu.
Meri peilaa korkeita liekkejä,
aurinko tulen mustaan henkeen peittyy.

Niin nousee… tulimyrsky!
Mustaa verta sylkee!
Taivaan maalaa… tulimyrsky!
Liekein maata nylkee!

[3]
“Se oli kostoretki, vaikka en
tiennyt sitä vielä silloin.
Miehet olivat kotoisin siitä samasta
kylästä, kaukaa meren toiselta rannalta,
johon me olimme vuotta aiemmin hyökänneet…
ja minä muistan, kuinka yksi heistä
oli silloin jäänyt tekemään kauppaa kanssamme;
luopio, joka ei halunnut palata omiensa luo,
ja me ostimme häneltä avaimet
hänen kansansa hävittämiseen.”

Ryöstäkää! Raiskatkaa!

Aamu valkenee kaukana.
Matkojen takana jo miehet miekkoinensa.
Ei näy ihmistä täällä.
Suojaa vailla on kylä,
ei sitä kukaan aavista.

Hyökkäyksen nopean sarastus lähettää,
jo talo toisensa jälkeen palaa.
Päivä lyhyt monelle lie.
Sen jokainen muistaa mistä myöhemmin kerrotaan.
Kun hän saapui, kun hän katsoi
kattojen palavan, näki rakkaiden kaatuvan.
Ei aseita laskettu.
Kuolevan suulla se mistä he tulivat.

[4]
“Ei heillä paljon eloonjääneitä ollut.
Taistelutahtoa heillä kuitenkin oli,
ja uusia miekkoja saattoi aina takoa.
Talven ja kevään kestäessä he rakensivat
kuusi upeinta koskaan näkemääni laivaa,
ja kokosivat niihin miehiä kaikista
heille suopeista naapurikylistä,
kolmenkymmentä väkivahvaa pohjanmiestä kuhunkin.
Heidän laivansa eivät pelänneet merta,
ja miehet itse eivät pelänneet mitään.”

Niin miehet matkalleen saatetaan.
Ja väki rannalla odottaa, kenties peloissaan.
Huuto kauas jo kiirii, nyt soutakaa!
Niin täynnä uhoa nuoret hetkeään vartovat.

Kunnes salmen suulla tyhjästä myrsky nousee.
Vaivatta repii vahvankin kannelta aaltoihin.
Pohjatuulelle Orm jo raivoissaan huutaa.
Tätä laivaa et kaada! Miehet köysiin tarttukaa!

[5]
“Ehkä se oli joku heidän jumalistaan,
joka sai koko kesän rannikkoa piinanneen
vimmaisen tuulen viimein laantumaan.
Eihän kukaan meistä arvannut, mikä
tuho meitä sen tähden kohtaisi;
muistan vain jonkun kironneen sitä,
kuinka karja pitää sumun takia
koota takaisin aitaukseen.
Mutta linnut tiesivät,
ja ne pysyivät vaiti, ja kuuntelivat.”

Ei hiljaista rantaa niin.
Merta katso, tunne veden paino.
Mitä vihaa se päällään kantaa.

On niityillä vihreillä noilla rauha kuin kuolemassa.
Liike pysähtyy. Usva pelloilla raskaana makaa.
Pian päivä jo hämärtyy. Ei merelle näy.

Torilla jokunen kauppaansa vielä käy.
Osa kotiin kai aamulla jäänyt on.
Jossain lammas apeana heiniään syö.
Vierellä paimen nälkäinen ja levoton.

Sumu tiheä ei avita kenenkään matkaa.
Ei kukaan tiedä mitä meri matkaan saa.

[6]
“Sinä yönä, kun sytytin kynttilän ikkunalleni…
se ei kavaltanut minua, vaikka uskon,
että sen olisi pitänyt.
Muistan katsoneeni, kuinka soihtu toisensa
jälkeen syttyi, mutta miehet itse odottivat jotain;
ja he keskustelivat.
Juoksin läheisille kukkuloille herättämättä ketään,
ja toivoin että he heräisivät itse ja tietäisivät paeta.
Eivät ne miehet minua tulleet hakemaan,
eivätkä ketään niistä jotka pian saisivat surmansa.”

Vimma katseista loistaa, pelon kohtaa.
Ja talo toisensa jälkeen palaa.
Ristin kantaja nyt verta kaavullaan.
Jos kultaa vain löytyy, se otetaan.

Ryöstäkää! Polttakaa! Tappakaa! Nyt kosto haetaan!

[7]
“Henkipatto, jota he etsivät, tuli aikoinaan
rannoillemme pohjanmiesten ryöstöretken mukana,
yhteen niistä läheisistä kaupungeista
joissa kauppamiehet usein käyvät.
Hän oli voimallinen soturi, mutta ei
välittänyt maineesta, sillä kulta oli sokaissut hänet.
Ja hän saapui myöhemmin luoksemme,
tarjoten meille mahdollisuutta
ryöstää hänen kansansa rikkaudet;
ja me maksoimme hänelle siitä
tiedosta jonka hän meille antoi.”

Niin teilleen mennyt kylän viimein löytää.
Miekka vyöteisillä lepää, auringossa välkehtii.
Tuopistaan juo, pitkään puhuu.
Moni puheesta luopion kiinnostuu.

Meren takaa jostain hän tänne saapui.
Meren taakse hän sukunsa jätti.
Hetken epäröi, palmikkoaan haroo.
Hän tuskin aikoo takaisin.

Suvullaan on rahaa, sen hän kertoo.
Ja sen kylänmies ahnas kuulee mielellään.
Vielä kuoppaansa lankeaa, sitä vielä ei tiedä.
Jokaisen petoksen kuolema lunastaa.

[8]
“Ja sinä aamuna, kun me olimme laskemassa
vesille ja suuntaamassa kohti kanssamme
kauppaa tehneen petturin kylää, hän lähti luotamme.
Näin hänet itse, kun hän oli kävellyt
viimeiseltä talolta jo puolen virstaa
antamamme kultasäkki harteillaan;
ja siksi tiedän, että nämä kyläämme
myöhemmin hyökänneet miehet eivät
häntä täältä koskaan löytäneet.”

On veri luopion meidän!
Sen saamme vaikka kaikki pitäisi polttaa.
Saa siitä maksaa minkä myi.
Hornaan veljensä hylännyt joutaa.
Eikä kukaan sitä tiedä, ei voinut nähdä.
Kun jo kaukana maa haastoi typeryyden.
Päätöksen tarinalleen, häpeän hiljaisen sai.

[9]
„En tiedä, kuinka monta päivää lopulta
vietin piilopaikassani, sillä palavien
talojen yllä makaava musta savu peitti auringon;
ja ne talot paloivat pitkään.
Ehkä he lähtivät laivoinensa jo samana iltana,
mutta minä en uskaltanut palata kylään vielä silloin.
Ja rannalla oli edelleen hiljaista,
kun tulimyrsky viimein laantui;
mutta ihmiset olivat kuolleet,
ja linnut olivat lentäneet pois.”

Pian tanssivat liekit yksin.
Yksin jää kaunis ranta alle taivaan.
Hiljainen paikkaa haavojaan.
Niin matkaan laivat lasketaan.

Kiirii särkynyt ääni jossain.
Jossain mies yksin soutaessaan laulaa.
Taskut täynnä, kohti itää.
Tulen hehku näyttää öisen tien.
Niin tuuli kotiin meidät vie.

Tűzvihar (Moonsorrow, Tűzvihar EP)

[1]
„Emlékszem, ahogyan az ablakon
néztem kifele azon az éjszakán.
A tenger csendes volt, és az égen a
csillagokat vékony, fátyolos köd takarta.
A part csendesebb volt, mint valaha,
de én nem tudtam elaludni.
Néztem, ahogyan a madarak reszketnek ágaikon;
csodálkoztam, miért ilyen nyugtalanok,
mintha csak vártak volna valamire.
Később megértettem, hogy a halál suttogott nekik,
mint ahogy nekünk is suttogott volna,
ha értettük volna a nyelvét.”

[2]
„A reggel még késésben, ők megérkeztek.
Hat hosszú és keskeny, szépen faragott
hajó rajzolódott ki a köd alatt,
egy mérföldre attól az ablaktól,
ahonnan néztem őket.
Figyeltem, hogy a fölfegyverzett férfiak
hogyan gázolnak egymás után a partra
és gyújtanak tüzet fáklyáikra;
És először csöndben voltak,
olyan csöndben, mint amilyen a part is.
Eloltottam a gyertyát az ablakomban remélve,
hogy a férfiak nem vettek
észre engem, és menekültem.”

Fegyvert ki! Fáklyákat ki!
Most menjetek és romboljatok! Mindent fölgyújtani!
Nincs kegyelem, minden lakost megölni!
Elhagytátok otthonotok bosszúból,
teljesítsétek be végzeteteket!
Vért akartatok, fürösszétek most magatokat benne!

A tenger visszatükrözi a magas lángokat,
a sárkányok büszkén nyugszanak közöttük.
Nézik a dúlást, követik a
gyilkos baltáját és kardját.
Valaki menekül, nyilat tépve a hátából.
Igen sok fúl bele a véráradatba.
A tenger visszatükrözi a magas lángokat,
a nap eltűnik a tűz fekete lehelete mögött.

Így kerekedik föl… tűzvihar!
Fekete vért köp!
Az eget befesti… tűzvihar!
A tűz megnyúzza a földet!

[3]

„Ez egy bosszúhadjárat volt,
habár ezt akkor én még nem tudtam.
A férfiak ugyanabban a faluban laktak,
messze a tenger másik partján,
amit évekkel ezelőtt mi is megtámadtunk…
És én emlékszem, hogy akkor hogyan
maradt egy velünk kereskedni;
Az áruló, aki nem akart az övéivel maradni,
És mi megvettük tőle az ővéi
lemészárlásának kulcsát.”

Raboljatok! Erőszakoljatok!

A reggel hajnalodik a messzeségben.
Az út előtt a férfiak már harcra készen.
Nem látni embert itt.
Védelem nélkül a falu,
senki sem sejt semmit.

A virradat gyors támadást hoz,
egyik ház a másik után lángol már.
Rövid lesz a nap sokaknak.
Mindenki emlékszik majd, amiről később majd mesélnek.
Amikor megjött, amikor nézte a
házakat égni, látta a szeretteket elesni.
A fegyverek nem ereszkedtek le.
A haldoklók szája az, ahonnan jöttek azok.

[4]

„Nem sok túlélő maradt.
Nekik mégis volt harcikedvük,
és egyre csak új kardokat kovácsoltak.
A tél és nyár ideje alatt építettek
hat csodálatos, általam sosem látott (szépségű) hajót,
és toboroztak beléjük férfiakat
minden szomszédos szövetséges faluból,
harminc életerős normannt mindegyikbe.
A hajóik nem félték a tengert,
és a férfiak maguk sem féltek semmitől.”

Így küldték a férfiakat útjukra.
És a tömeg várt a parton, talán félve.
A kiáltás már messze visszhangzik, most evezzetek!
Így várnak a dühvel teli fiatalok pillanatukra.

Amíg a szoros szájánál a semmiből vihar nem kerekedik.
Könnyedén a hullámok közé veti az erőseket is.
Az északi szélnek, Ormnak dühvel kiált.
Ezt a hajót nem rántod alá! Férfiak, ragadjátok meg a köteleket!

[5]

„Talán az egyik istenük volt,
aki az egész nyáron a partot gyötrő
tomboló szelet végül lecsitította.”
Senki sem gyanította közülünk, hogy
ez milyen pusztítást hozhat nekünk;
Emlékszem valaki átkozódására arról,
hogy vissza kell terelni a jószágot a karámba a köd miatt.
De a madarak tudták,
és ők csendben maradtak, és hallgatóztak”

Nincs csöndes part hát.
Nézd a tengert, érezd a víz súlyát.
Milyen gyűlöletet hoz a fejedre.

Nyugodtak azok a zöld legelők mint a halál.
A mozgás megáll. Köd száll le nehézkesen a mezőkre.
Nemsokára már besötétedik. Nem látni a tengerre.

A piacra még jön valaki vásárolni.
Kevesen maradnak csak otthon reggel.
Valahol egy birka kedvtelenül rágja a szalmát.
Mellette a pásztor éhes és nyugtalan.

A sűrű köd nem segíti senkinek az útját sem.
Senki nem tudja mit tartogat a tenger az útra.

[6]

„Azon az éjszakán, amikor meggyújtottam a gyertyám az ablakomban…”
Az nem árult el engem, habár hittem,
hogy el kellett volna.
Emlékszem hogyan néztem, hogy gyullad egyik
fáklya a másik után, de maguk a férfiak vártak valamire;
És ők beszélgettek.
Futottam a közeli dombra nem ébresztve föl senkit,
És hittem, hogy ők majd maguk fölébrednek és tudnak menekülni.
Nem engem jöttek keresni azok a férfiak,
és nem is azokat, akiket hamarosan legyilkolnak.”

A düh láthatóan sugárzik, félelemmel találkozik.
És egyik ház a másik után ég.
A keresztet hordozó csuháján vér van most.
Hacsak aranyat találnak, elveszik azt.

Raboljatok! Gyújtsatok! Öljetek!
Most álljatok bosszút!

[7]

„Az áruló, akit ők kerestek, a normannokkal
jött partjainkra portyázásuk alkalmával egykoron,
abba a közeli városba ahol a
kereskedők gyakran megfordulnak.
Erős harcos volt ő, de nem törődött a hírnévvel,
mivel az arany elvakította.
És ő később visszatért hozzánk,
felkínálva a lehetőséget az ő
népe gazdagságának kirablására;
És mi fizettünk neki azért a tudásért,
amit ő számunkra kínált.”

Így ment az útonálló a faluba amit megtalált végül.
A kard az oldalán pihen, csillog a napon.
Korsójából iszik, hosszan beszél.
Sokakat érdekel az áruló beszéde.

Messze a tengerről érkezett ő ide.
A tenger mögött hagyta családját.
Egy pillanatig habozott, hajfonatát tapogatja.
Aligha akar visszatérni.

Fajtájának van pénze, ezt meséli ő.
És a mohó falusi élvezettel hallgatja.
Majd saját vermébe esik, ezt ő még nem tudja.
Mindenféle árulás halált vált ki.

[8]

„És azon a reggelen, miközben elindultunk
a vízhez és az egyezséget kötött
áruló falujához tartottunk,
ő otthagyott minket.
Magam láttam őt, amikor az utolsó háztól
már fél mérföldre sétált arannyal
teli zsákkal a válla körül;
És ezért tudom, hogy ezen, falvainkat később
feldúló férfiak soha nem találták meg őt itt.”

Az áruló vére a mienk!
Mienk lesz akkor is ha mindent föl kell gyújtani.
Megfizet mindenért amit elárult.
Pokolba a fivérét elárulóval.
Senki nem tudta azt, nem láthatták.
Amikor a föld már kihívta az ostobaságot a messzeségben.
A történet végére csöndes szégyen maradt.

[9]
„Nem tudom végül hány napot töltöttem rejtekemben,
hiszen az égő házak fölött elterülő fekete
füst eltakarta a napot; és hosszan égtek azok a házak.
Talán elmentek hajóikkal ugyanazon az estén már,
de én nem mertem visszatérni a faluba akkor még.
És a parton továbbra is csend volt,
amikor a tűzvihar elhalkult végül;
de az emberek meghaltak, és a madarak elrepültek.”

Nemsokára a lángok egyedül táncolnak.
A szép part egyedül marad az ég alatt.
A csendes kötözi sebét.
Majd a hajókat útra bocsátják.

Megtört hang száll valahol.
Valahol egy férfi énekel egyedül evezve.
A zsebek telve, kelet felé.
A tűz izzása mutatja az éjjeli utat.
Így visz a szél minket haza.